Vannak dolgok, amiktől kénköves agyfrászt (de mondhatnám azt is, hogy agyfaszt) kapok. A családi összejövetelek tipikusan ebbe a kategóriába esnek.
Ennek azért előzményei is vannak, hiszen nem éppen fényes a kapcsolatom egyetlen ősömmel sem (na jó, apámat leszámítva, de vele jó, ha kéthavonta találkozom), ha pedig összeülünk, valami miatt mindig megtalálnak.
Mostanában főleg a barátom miatt és főleg a közvetlen rokonság, akikkel élek.
Egész egyszerűen nem fér a fejembe, hogy ha már másfél éve tart egy kapcsolat, miért nem lehet azt elfogadni. De legalább megtűrni és nem kamu indokokkal jönni, mint hogy más az életvitele, mint nekünk.
Tény, ő sosem élt kötött szabályok szerint, szabadidejében akkor kel és fekszik, amikor akar, kissé öntörvényű és nagyon hibbant. Ez pedig tűrhetetlen. Én viszont szeretem.
De nem erről akartam írni, csak példának hoztam. Manapság dobálóznak az emberek a nagy szavakkal, hogy elfogadás, megtűrés, de miől szól? Kirakunk valamit a kirakatba, magunkban pedig ugyanúgy szidjuk tovább a másikat.
Helló világ, hol az elfogadás?
